Dobbantó


Közösségi tér egy városban

A „tehetségfesztivál” - így hirdettük meg a Dobbantót, nyár eleji rendezvényünket. A tehetséggondozás kifejezést azonban sokféleképpen lehet értelmezni. Az iskolák többé-kevésbé lefedik az egyén menedzselését, az oktatási rendszeren belüli utakon eligazítanak (bár pont a nevelőotthonokban élő gyerekek kapcsán van rengeteg tapasztalatunk arról, hogy az iskola a helyzetből adódó hátrányt nem tudja kompenzálni, de ez egy másik, külön írást megérő gondolatkör) – a Surranópálya fiataljai mással foglalkoztak.
Mi valójában közösségi teret hoztunk létre. A tehetségen és érdeklődésen alapuló hobbikat, tevékenységeket eszközként, ürügyként használtuk fel arra, hogy fiataloknak találkozási alkalmat biztosítsunk.

A közösségi térnek van még egy olyan előnye, ami a helyi közösség kohéziója, együttélése szempontjából lehet nagyon fontos: lehetőséget ad arra, hogy másféle szociális, kulturális háttérrel, s emiatt különböző szokásokkal bíró fiatalok közös tevékenységek végzése közben élményt szerezzenek egymásról, ami a közeledést, a kohéziót növeli a mindennapjaikban is.
A fenti alapgondolat egyszerűnek tűnik, de a tapasztalat alapján nem könnyű következetesen megoldani. Fontos pontja az, hogy ismerjük meg egymást alkotás közben. Alkotás alatt minden olyan tevékenységet értek, amiben valaki otthon érzi magát és közben létrehoz dolgokat: tánc, sport, képzőművészet, irodalom, kézművesség, zsonglőrködés, színjátszás mellett alkotásként értelmezem azt is, amikor valaki kommunikációs, empatikus és egyéb képességei, karizmája révén fiatalok csoportjára képes hatni (mint a zenekar, amely nem briliáns technikai tudású, mégis tombolnak és sírnak a számai közben).

A közösségi terek hiánya véleményem szerint a mostani kor egyik fő problémája.
A beszélgetések, a játék, az önmagam biztonságos körülmények közötti megmutatása barátoknak és ismerősöknek egyrészt természetes közege alapvető kommunikációs és társas kapcsolatokban szükséges képességek, készségek elsajátításának, másrészt a személyes mentális egyensúly megőrzésének fontos eszköze. A Dobbantó, mely reményeim szerint hosszú távú programmá válik, a közösségi terek létrehozója lesz Székesfehérváron.

A rendezvény során szubkultúrák, életstílusok találkozása zajlott le – ez nélkülözhetetlen egy multikulturálissá váló és egyre többféle egyedi életvezetést felvonultató világban ahhoz, hogy kialakuljon a megértés, nyitottság és saját identitás megőrzésének egyidőben történő képessége. Mi ezt próbáltuk meg, egyelőre óvatosan: hosszú hajú rockzenész, extravagáns alternatív, virtuóz bringás, nagyhangú színjátszó egy helyen, a Bőrgyárban, amelynek hátrányaiból erényt kovácsoltunk: romos épületből befogadó, egyedi hellyé nemesedett.

Külön szót érdemel a gyermekvédelmi támogatásban élő gyerekek szerepe a rendezvényen.
Amikor róluk gondolkodunk, a közösségi teret biztosító programok hatása hatványozottan igaz rájuk nézve. Nekik, akik a rendszerből fakadóan kevesebb alkalmuk van kontaktusba kerülni a külvilággal, az ilyen és ehhez hasonló találkozási felületek biztosíthatják az aktív kapcsolatfelvétel lehetőségét kortársaikkal. Emellett az önmaguk, pozitív tulajdonságaik megmutatása és a visszajelzések begyűjtése a - többségüknél meglévő – kisebbrendűségi érzések leküzdésére alkalmas, minderre pedig kortársaiknál nagyobb szükségük van, elég utalni a nemsokára megjelenő esettanulmány-kötetünkben szereplő fiatalok ilyen irányú igényeire.
Most, a Dobbantón ők is ott voltak. Zömében mint nézők, illetve kortárssegítők révén mint szervezők. A mi – ifjúsági munkások, trénerek, nevelők, tanárok, szervezkedő fiatalok - feladatunk az, hogy egyre inkább vonjuk be őket a nekik szóló programok szervezésébe, sőt: tanítsuk meg nekik, hogyan lehet a saját ötleteiket megvalósítani! Megoldhatjuk helyettük mindezt, ezzel azonban a legfontosabbat vesszük el tőlük: az önállóságot, az aktív kezdeményezést, mely a hosszú távú, életre szóló képességek közül számukra nehezen elérhető.


Bakos István

 


 

Rita nyelvén II

A Surranópálya fiataljai közül Szerencsés Rita vált a Dobbantó egyik motorjává, főszervezőjévé. Az alábbi, sajátos nyelvezetű írása révén betekintést nyerhetünk egy közösségi tereket szenvedélyesen szervező fiatal gondolatvilágába – s az önkéntességen alapuló munka örömeibe, gyötrelmeibe.

Visszaemlékezni nem is olyan könnyű…eszmélek erre az evidenciára, miközben ráerőltetem agytekervényeimre a gondolkodás megerőltető mechanizmusát...milyen is volt a Dobbantó ?!
Első válaszként rávágnám, hogy bár akadtak problémák, jó volt: szeretjük, mert a miénk…
Második nekifutásra egy csomó kis villámcsóva támadja meg az agysejtjeimet, és türelmetlenül kívánkozik általam kifejezésre juttatni rejtett információját.
Én, személy szerint egyes szám első személyben rettentően élveztem a forgatagot, még akkor is, ha csupa ide-oda rohangálás és idegeskedés volt az a két nap...és még akkor is, ha néha kényszersétát beiktatva bandukoltam át a városon kedves kollegáim hanyagságából kifolyólag (elfeledkeztek rólam ugyanis és az első szimpatikus helyen otthagytak). Persze nem az volt a lényeg, hogy én élvezzem a munkát; a mindenek felett álló közönség elégedettsége volt appellációnk tárgya, s ők a visszajelzések alapján szimpatizáltak velünk. Természetesen voltak holtpontok is a mi (rendezvényt összeeszkábálók) életében, úgymint a szombat délutáni kavalkád, amikor is három fellépő futott be egyazon helyre egyazon időben, s jött a krízishelyzet, hogy most „micsináljunk” velük - a problémából persze kimásztunk, használva a „fordítsuk előnyünkre a váratlan helyzeteket” alapelvet.
A másik veszélyhelyzet számomra a paprikás krumpli főzése utáni feszült fogadtatásom volt, amit becses barátnőim gerjesztettek tíz kg burgonya megpucolása után. A megoldás egyszerűségével meg akartak fojtani, amiért rabszolgákat csináltam belőlük…
Na jó, nem csupán szívinfarktus-közeli állapotokról számolhatok be, akadtak néha nyugis szakaszok is. Ilyen volt a péntek este, amit Zoli szakmester prezentált Ottó életművésszel koprodukcióban. A zenekarokkal átitatott buli megmozgatta a fiatalság életörömét, s mindenki tombolt, mint a kisangyal.
A pénteki hipertömeg után kétségekbe is zuhantam, mert a szombat a fele érdeklődő népet sem ígérte. A későbbiekből kiderült hogy feleslegesen pánikoltam, hiszen a Zokogó Majom, a Vízer trió és a SAPKA meghozták a maguk fan klubját, így megtelt a romos, düledező, omlásveszélyes „szentély”. A már felsorolt fellépőknek akkora sikerük volt, hogy a befejezést követően is kósza csoportok tömegei hemmedeztek kint és bent, eddig példa nélküli módon „csendesültek” (vagy „anticsendesültek”).
A hangulatfokozó kis praktikáinkat is szombaton vetettük be: Zöld bácsi és a többi lelkes önkéntes segédletével gyertyáztunk, vetítettünk (kint és bent, mint a mesékben) diákkal és elvont kisfilmekkel, szőnyegen fetrengtünk (és sikáltuk a gyertyától és egyebektől elcsúfított szivacsokat másnap).
Mindent figyelembe véve, akarok még egy ilyet, vagy hasonlót, vagy jobbat!
Persze addigra legyőzöm az idegesítő, parancsolgató, más szerelmi életére tekintettel nem levő, kicsit pánikoló (azért remélem, még szerethető vagyok) énemet és „újrasült erővel” hozzáfoghatunk kibővült csapatunkkal a következő banzáj szerkesztgetéséhez.
Addig is vigyázzatok a napon, mert éget és csak óvatosan a hullócsillagokkal…

 

 


 


E=MC2 - vagy a fene tudja …


Írhatnék a Dobbantóról szép tudósítást mézes-mázos kamu mondatokkal (mert ha kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de mégiscsak a mienk). De nem fogok, mert teljesen felesleges. Kár arra nyomdafestéket pazarolni, amit, akik ott voltak, úgyis átérezték. Akik pedig nem, azokkal nem fogok csodát tenni. A pillanatot nem lehet megismételni, azt ott kell megélni, érezni a testünkben és a lelkünkben. Na jó, legyen annyi elég, hogy a koncertek nagyon horzsoltak, hogy a 90-es évek metál szaklapjainak kedvenc kifejezésével éljek. De hát ki nem tesz rá, hogy mennyire volt felépített egy koncert, hiszen nem az számít. Tökéletes koncertet színpadra vinni nem nehéz, hiszen csak pár profi zenész kell hozzá, de a legnagyobbak is buktak már bele a zeneileg tökéletesen előadott zajba. A Dobbantón nem a hibátlansággal taroltak a zenekarok, nem is a nagyon jó hangszereléssel, hanem azzal, hogy át tudták adni érzéseik hullámát a közösségnek, a tömegnek.
A Dobbantó számomra különleges volt. Az elmúlt években a Bőrgyárban rendezett bulik 95% -án részt vettem, amelyek minden pozitívumuk ellenére mégiscsak bulik voltak mindig. A Dobbantón átlépett ezeken a kereteken a közösség - nemcsak egy koncertre jött el, aminek ha vége, akkor hazamegy. A zene ereje közösséget formált szombat este a gyárban. A Zokogómajom koncert után a szalonspicces együttes nem akarta befejezni a zenélést és az udvaron tábortűzi hangulatban folytatták egy gitárral és egy citerával. Furcsa volt látni, hogy zömében ismeretlen emberek hogy alkottak egy egészet a zenének köszönhetően. Perceken belül együtt énekeltek és a végére már barátként kínálgatták egymásnak a cefrét. Persze furcsa volt az is, hogy egy hagyományos népi hangszer, a citera, hogy válhat party-hangszerré. Talán úgy, hogy valóban velünk él a múltunk a 2000 –es években is és fogékonyak vagyunk a hagyományosra, de modern és sokkal gazdagabb érzelmi töltettel, mint amit egy múltbéli dallamsor közvetíthet a ma emberének.
Érdekes, hogy volt egy hivatásos hippink is a Dobbantón, András, aki évekkel ezelőtt hagyta magára a rohanó világot és lett tagja egy hippi közösségnek külföldön. Furcsa volt nézni, hogy egy ilyen baráti és szabad közösségből érkezett ember szinte otthon érezte magát, mikor leült azok közé, akik citerakísérettel énekeltek. Később András is beszállt a körbe és Bob Marley számokat gitározott, a tömeggel együtt énekelve a slágerek sorait. Ez nekem valami olyat jelentett, hogy nem veszett el teljesen a közösség fogalma. Igenis szükségünk van erre, és én csak remélem, hogy a jövőben a Bőrgyár adhat helyet egy olyan közösségi térnek, ahol a fiatalok megismerhetik egymást, szabadon gondolkodhatnak, zenélhetnek és kifejthetik egymásnak gondolataikat, anélkül, hogy bárki rosszallóan nézne. Úgy gondolom, hogy a Bőrgyár menedéket adhat azok számára, akik szeretnének kicsit kiszállni a rohanó, versengő világ körforgásából és ideig – óráig szabadon gondolkodhatnak, a modern világot a többszáz éves rozsdás kapukon kívülre zárva.

Wurlitzer Tamás :p
 

 


 

Anyu, segíts!

Capoeira

Dragon boy

Festés

Gyere őrült!

Hastánc

Hastánc, még mindig.

Nyitva van az aranykapu

Piszkos munka

A plakát

Rocktank

röhög a majom

tudatalatti

Oldal nyomtatása